Éjfélkor

Sötét felhők kúsznak az égen,
Ugyanígy történt akkor is régen.
Minden percben megremeg kezem,
Pillanatról pillanatra nyugtalanabb lelkem.

Fogy az idő, jő már a kísértet,
Fogalmam sincs, mikor ér ez véget?!
Folyton ismétlődik,
Mindig ez történik,
Ettől nem lehet szabadulni,
El kellene már indulni...

Talán, ha messze járok,
És sötétség köde rejt,
Rám nem találtok,
S mindenki elfelejt.

Eltűnök a világ elöl,
Ha a rém meg nem öl!
Szabad leszek egészen,
Vagy csak lélekben...?
Nem tudni ezt még,
De a vágy most is kísért...

Közeleg a pillanat,
Szívem hevesebben ver.
Belém mar a fájdalom,
Testem a padlón hever.
Éber vagyok, de tehetetlen.
Harcolok, de győzni lehetetlen.

Ő az erősebb,
Már nézésével földre kényszerít.
Küzdök ellene, de gyenge vagyok.
Mindent megpróbáltam, semmi nem segít.

Ha a gonosz bűzös lehelete megérint,
Hideg keze, égő szeme megrémít,
Hiába futsz, félsz lapulsz,
Haragja akkor sem csillapul.

Őt semmi meg nem állítja,
A halált és a szenvedést imádja.
A Pokol tüze az otthona,
Máshol ő meg nem szállna.
De ha bármely házba betér,
Ott szinte azonnal folyik a vér.
Kegyetlensége féktelen,
Mindenki tudja mennyire szívtelen.

Halál sikolyok kísérik útját,
Vérmezők idézik múltját.
Fejetlen hullák, csontvázak,
Összedőlt, égő házak.

Átgázol bárkin, ki elé téved,
Neki nem számít, hogy neked véged!
Ő csak halad, amerre a szél sodorja,
Még a Sátán is őt szolgálja.A világ ily gonoszt még sosem ismert,
Kiállni ellene régóta senki nem mert.
Voltak vitéz harcosok,
Bátor vándorok,
Egyedül, s túlerővel,
Sok fegyverrel, tiszta szívvel.
De a szörnyet nem fogta a penge,
Nem hatott rá még a szent erő se.

A vakmerő bajnokok mind elbuktak,
A harcban azonnal meghaltak.
Senki nem tudta hogy lehet ez,
Miért történik ily gyorsan mindez?!
Hisz' a küzdelem éppen csak elkezdődött,
A szembeszállók sora elrendeződött.
S mikor a csatakiáltás elhangzott,
Rögtön utána fájdalmas sikoly visszhangzott.
Mint a vízfolyás, emberek hullottak,
Felülkerekedtek a holtak.
Karmos kezek arcukat kaparták,
Fülüket rémisztő üvöltések marták.

Eddig így ért véget minden csata,
Nem élte túl a jók hada. -

Riadva térek magamhoz a gongszóra-
Éjfélt ütött az óra.
Feltámadt a szél, s mintha  benn is lehűlt volna a levegő.
Megborzongok, érzem elhagyni készül az erő.

Egyedül vagyok, ahogy mindig.
Ez még nem változott idáig.
De már közel van, hamarosan ideér,
A rettegéstől megfagy bennem a vér.

Meddig tart ez a gyötrő várakozás?
Meddig tart ez az iszonyat?
Már nem is jár a fejemben más,
Mint a közeledő, végzetes összecsapás.

Egyikünk eltűnik a végtelenben,
jól tudom.
De hogy képes leszek-e győzni,
nem tudom.
Bíznom kéne, hinni a sikeremben,
De csak bizalmatlanság lakozik énbennem.
Hogyan is győzhetnék, ha előttem annyi jó harcos hullt a porba
könnyedén?
Miért pont én lennék az, ki ezúttal megtöri a fenevad erejét?
Megteszek mindent, amit tudok,
De nem biztos, hogy győzni fogok.
Talán annyi időm se lesz, hogy megküzdjek vele.
Egyszerűen a szemébe nézek és felemelkedik keze;
Lendül a karja,
S lesújt rám kardja.

Lehet, hogy tényleg így végzem,
De teszek ellene, ezt megígérem!
Nem adom fel egykönnyen,
S nem fog hullani könnyem.
Küzdök majd a végsőkig,
És elviselek minden kínt!

Már érzem, felkészültem a harcra,
S tudom, eljött bukása pillanata!

Kint egy ág nagyot roppant,
De a szél már elállt!
A szívem nagyot dobbant,