Gyűlölöm a holdat, és félek tőle, mert fénye néha ismeretlenné és ocsmánnyá tesz ismerős és kedves jeleneteket is.

Kísérteties tél volt, a hold megvilágította az ódon "kertet", amelyben bolyongtam, kísérteties tele a természetnek, a nyirkos levéltengernek, amelyek szilaj és sokszínű álmokat hoznak. Amint a sekély, kristályos patak mentén ballagtam, szokatlan, sárga fényű fodrozódásra figyeltem föl, mintha a derűs vizeket ellenállhatatlan áramlatban vonzanák magukhoz különös, nem evilági óceánok. Némán, szikrázva, ragyogóan és baljósan sietett az a holdtól elátkozott patak, ki tudja hová, a hideg szél sorra rázta meg a haldokló természet virágait, és azok kétségbeesetten hullottak az áramlatba, még egyszer visszanéztek, a holt arcok baljós belenyugvásával, hogy aztán iszonyú örvény hánytorgassa tova őket az ívelt híd faragott kövei alatt.

Amint tovafutottam a parton, közömbös lábbal tiporva alvó virágokon, az ismeretlen dolgok félelmétől és a halott arcok vonzásától megtébolyodva, láttam, hogy a kert nem akar véget érni a hold alatt, ahol nappal falak voltak, ott most fák és ösvények, virágok és bokrok, kőbálványok és pagodák új látképe bukkant föl, a sárga csillámos patak pedig a füves partok között kanyargott, a groteksz márványhidak alatt. A halott arcok  ajka szomorúan suttogott, kértek, kövessem őket, én pedig egyfolytában mentem, míg a patak folyóvá változott, azután hullámzó náddal borított mocsár lett belőle, majd fénylő homokos part egy névtelen tenger mellett.

A gyűlöletes hold ott ragyogott a tenger fölött, melynek néma hullámai különös illatot leheltek felém. Észrevettem, hogy eltűntek az arcok, szerettem volna egy hálót, hogy elfoghassam őket, és megtudhassam tölűk a titkokat, amit éjszaka a hold bízott rájuk. De ahogy a hold nyugatabbra siklott, az apály pedig visszavonult a mogorva partról, vén tornyokat pillantottam meg, amelyek csaknem teljesen előbukkantak a hullámokból, és tengerifűvel benőtt fehér oszlopokat.  Éreztem, hogy erre az elsüllyedt helyre gyűlnek össze a halottak, megremegtem, és már nem akartam beszélni az arcokkal.

Mégis, mikor észrevettem messze a tenger fölött egy fekete keselyűt, amelyik az égből ereszkedett alá, hogy pihenőt keressen egy hatalmas korallzátonyon, szívesen kifaggattam volna, kikérdeztem volna azokról, akiket élő korunkban ismertem. Kikérdeztem volna, ha közelebb jön, de hát nagyon messze volt, és már nem is láttam, mikor megközelítette azt a gigászi zátonyt.

Figyeltem hát az apályt, ahogy húzódik vissza a süllyedő hold alatt, és láttam a ragyogó tornyokat, a halott csöpögő város tornyait. miközben bámészkodtam, orrom megpróbált bezárulni a világ halottjainak minden parfümöt lebíró bűzeelőtt, ezen a lehetetlen és elfelejtett helyen gyűlik össze a temetők minden húsa, hogy kövér tengeri férgek lakmározzanak rajta.

A gonosz hold már nagyon alacsonyan függőt e borzalom fölött, de a tenger dagadt férgeinek nem is volt szükségük holdfényre a zabáláshoz. Amint figyeltem a tengeri pondrók mozgását jelző vízfodrokat, új borzongást éreztem onnan ahonnan elröppent a kondor mintha húsom szememnél előbb érzékelné a borzalmat...

Nem ok nélkül borzongtam, mert amikor fölemeltem a szemem, láttam, hogy a vizek már nagyon alacsonyak, java részét feltárták a hatalmas zátony, amelynek korábban csak a peremét láttam. És mikor odanézve láttam, hogy a zátony csak fekete koronája egy ijesztő alaknak, amelynek szörnyeteg homloka tompán csillogott a halvány holdfényben, míg hasított patái odalent taposhatták sok mérföld mélyen a pokoli fertőt, sikoltottam és sikoltottam, nehogy a rejtett arc a vizek fölé emelkedjen, és nehogy a rejtett szem rám nézzen, miután a vigyorgó, alattomos, sárga hold már elosont.

       És hogy e kegyetlen lénytől meneküljek, boldogan, habozás nélkül rohantam a bűzös posványba a hínáros falak, elmerült utcák közé, ahol a kövér tengeri férgek zabálják föl a világ halottait.